Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha…
1 note (via fuckyeahjozsefattila)
“Petőfi utolsó versétől a mi történetünkig nem egészen száz év telt el, s ezalatt nemcsak az vált magától értetődővé, hogy becsülete van a hazánknak, hanem az is, hogy az emberi élet rongy, s meglehet ugyan, hogy a sehonnai bitangok ragaszkodnak rongy életükhöz, olykor megpróbálják más rongy életét megmenteni vagy legalább megkímélni, csakhogy bölcs politikusok az ország felelős vezetői ezekkel a rongyokkal tömik ne a haza becsületének egyre tágabb és mélyebb odvait. Távol álljon tőlünk, hogy az odvak nagyságát a beléjük tömött rongy életekből próbáljuk kiszámítani; inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy: amennyiben az egyén nem rendelkezhet saját rongy életével, úgy becsületei is csak annyi lehet, feltéve, hogy az egyén része a hazának…”
December éje zordon, de boldog vagy, te fa, egy ágacskád se gondol dús zöld lombjaira: dérrel süvít a tél is, fagyassza bár a szél is, rügyét kibontja mégis, ha majd tavasz fuvall. December éje zordon, de boldog vagy , patak, vized nem arra gondol, hogyan sütött a nap: elönt édes felejtés, kristály habod se lejt, és sosem gyötör kesergés, a fagy panaszt se hall. Bár ezt tennék a drága leányok és fúk! De szíven kit ne vágna, ha öröme messzi fut? A változást tudod már, nem orvosolhatod már, a tompaság sem óv már - ezt még nem zengte dal.
Csatt.
Váczi Lajos verse. Ez felolvasáson viccesebb, mert több pátoszt csempész bele, de így a (FÉL) Feles - a napi rövid mai posztjaként is megállja a helyét.
Igyunk, barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.
Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt,
Igyuk meg hát ez átkozott italt.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Gyalázatos bor! ilyet iddogál
Magyar hazánkban ifju s agg szakáll,
Kivévén a bölcset meg a papot:
A költő versben lát csak jó napot.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Mondják: Egernél híres bor terem.
Verembe szűrik tán? nem ismerem.
Megénekeltem harcait, borát,
S mind e napig nem láttam áldomást.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj, egrit adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!
Borod setét mint a cigány leány,
És benne a szív édes lángja ég.
Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.
Csapláros, méregkeverő!
Ménes borából adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somló, Tokaj, halljátok a panaszt:
Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt.
Csapláros, méregkeverő!
Legjobb borodból adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Elég! elég! Fejünk majd megszakad,
Szemünk borúl és nyelvünk elakad.
Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!
Csapláros, méregkeverő!
Pusztúlj, ne adj több bort elő.
Nagyon cudar, de drága volt:
Izleld meg érte a pokolt!
Vörösmarty Mihály