“Petőfi utolsó versétől a mi történetünkig nem egészen száz év telt el, s ezalatt nemcsak az vált magától értetődővé, hogy becsülete van a hazánknak, hanem az is, hogy az emberi élet rongy, s meglehet ugyan, hogy a sehonnai bitangok ragaszkodnak rongy életükhöz, olykor megpróbálják más rongy életét megmenteni vagy legalább megkímélni, csakhogy bölcs politikusok az ország felelős vezetői ezekkel a rongyokkal tömik ne a haza becsületének egyre tágabb és mélyebb odvait. Távol álljon tőlünk, hogy az odvak nagyságát a beléjük tömött rongy életekből próbáljuk kiszámítani; inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy: amennyiben az egyén nem rendelkezhet saját rongy életével, úgy becsületei is csak annyi lehet, feltéve, hogy az egyén része a hazának…”
